Talpraállás az alkoholfüggőségből

Csak önmagunkért józanodhatunk…

Sok társamhoz hasonlóan én is elittam a családomat, pedig mindig azt gondoltam, hogy számomra Ők – feleségem, gyermekeim – a legfontosabbak. Értük mindent megteszek, értük kész vagyok oda adni az életemet, melynek nélkülük amúgy sem volna értelme. Aztán értük egy pohár italt sem tudtam letenni…
Én fiatal felnőttként azt tudtam, hogy milyen családot nem akarok! Olyat, amilyenben felnőttem: apám alkoholista volt, édesanyám tizenhárom éves koromban elvált tőle, majd sok nélkülözés mellett hosszú ideig egyedül nevelt bennünket két testvéremmel. Apámat gyermekként még kétszer, aztán többé már nem láttam. Tudatosan zártam ki az életemből. Nem ismerte meg feleségemet, unokáit (testvéreim családjait sem). Klasszikus alkoholista betegségekben hunyt el – májzsugor, tüdőgyulladás – mindenkitől elhagyatva. Csak a közjegyzőtől értesültem haláláról hónapok múlva.
Házasságom boldogan kezdődött és sok évig az is volt. Feleségem szintén alkoholista családban nőtt fel, és azért jött hozzám – más jó tulajdonságaim mellett -, mert nem ittam. Valójában nem úgy ittam, mint a többiek, kezdeti kóros ivásom tüneteit ő sem ismerte fel (talán nem is akarta? – de ez az ő története). Minden szépen alakult: házasságkötésünk után azonnal szolgálati lakásunk lett, a munka mellett tanultunk (én három, ő négy diplomát szerzett), munkahelyeinken különböző vezetői beosztásokat töltöttünk be, családi házat építettünk, jó, rendezett anyagi körülmények között éltünk. Megérkeztek gyermekeink: várt, szerelemben fogant gyermekek. És ezekben az években én meg voltam győződve arról, hogy belőlem soha nem lehet alkoholista!
Pedig szinte minden nap ittam: ittam néhány pohárral egy-egy nehéz nap után, ittam a munkahelyi sikereimre, a kudarcokra, jobban ment a munka az építkezésen, meg ennyit én is megérdemlek… Még a diplomamunkáimat is nagyobb lendülettel írtam néhány sör vagy konyak segítségével. Az italtól eredeti gondolataim támadtak, úgy éreztem határtalan a munkabírásom. A szesz része lett mindennapjaimnak, az én beosztásomban inni kellett! Tizenöt évvel ezelőtt, – egy országos politikai botrány közepette – vezetői beosztásomból felmentettek a nagy nyilvánosság előtt. A balek szerepébe „belebetegedtem”, teljesen összetörtem, a válaszom az önpusztító ivás volt. Bekerültem Hivatalom jó nevű pszichiátriájára. Megállapították, hogy kimerüléses depresszióm van. Elláttak gyógyszerekkel, kezeltek. Aztán úgy tűnt, minden megoldódott, rendbejöttem. Néhány hónap múlva azonban ugyanott voltam: ittam, depresszió. Ezután 13 éven át ismétlődtek a kezelések, rövidültek a száraz időszakok, a családom egyre elkeseredettebb lett. Én is, hogy ilyen szerencsétlen vagyok – nem tudnak kigyógyítani a depresszióból. Sokára jött el, mire felismertem, hogy nem ez az én elsődleges betegségem. Ehhez nekem az is kellett, hogy elveszítsem a családomat.

Klikk, tovább.

Pages: 1 2 3 4