Skip to content


Mesék

Életünk eseményeit, pillanatait gyakran elbeszéljük,  történetek szövik át,  olykor akár  egy egész  mesét is kitenne. Összegyűjtöttünk néhány fontos mesét, ami rólunk is szólhatna és mi is elmesélhetnénk egyszer.

Lotilko szárnyai
Élt egyszer egy repülõ ember, úgy hívták, hogy Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdõ fölött repült, felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.
Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, és közben ráesteledett.
- Itt kell töltenem az éjszakát valahol. Majd csak reggel szállok haza – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.
De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált.
Elõször szívesen fogadta Lotilkót, még meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult.
- Minek neki a szárny? – gondolta. – Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?
Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.
Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.
- Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.
- Megmondom, csak elõbb elmegyek vadászni.
El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem maradt otthon más, csak a felesége meg a gyerekei.
- Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat? – kérte Lotilko Teventej feleségét.
- Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha tudnám, sem mondanám meg!
Nagyon félt az asszony az urától.
Kiment Lotilko az udvarra, és látta, hogy madarak szálldosnak vígan a levegõben.
- Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a szárnyam?
- Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!
- Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok nektek érte! Egész seregetek jóllakik belõle! →

Mire a madarak:
- Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!
Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és nagy lakomát rendezett belõle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast, mint a sûrû felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.
- Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam! – kérte ismét Lotilko.
Mire a csókák így feleltek:
- Keresd elõször a folyó egyik partján, aztán meg a másikon!
No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.
- Hogy görbüljön meg a csõrötök örökre! – kiáltott fel haragjában.
Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg egész nemzetségüknek egybõl meggörbült a csõrük, és úgy is maradt mind a mai napig. Azóta hívják õket görbecsõrû csókáknak.
Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte õt Lotilko:
- Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy hazatérhessek!
De Teventej csak nevetett gonoszul:
- Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!
Gondolkodóba esik Lotilko, nézte a jó meleg bõrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle? De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor aztán meglesz csizma nélkül is!
Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az meg elrejtette a csizmát is, aztán megint nagy vadászatra indult.
- Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko. De Teventej most is csak nevetett rajta.
Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko:
- Adjatok nekem egy pár jó csizmát. Láthatjátok, lábbeli nélkül maradtam!
De az emberek csak a fejüket rázták:
- Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!
Nem adtak neki, mert õk is féltek Teventejtõl.→

Látta Lotilko, hogy senkitõl sem várhat segítséget, és hogy csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdõbe madártollat gyûjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának.
De azért elkészítette.
Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor Teventej megérkezett a vadászatról.
Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána:
- Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
- Megyek haza, a szülõföldemre! – hangzott fentrõl a boldog válasz.
Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll, és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltûnt a szeme elõl.
Egyszeriben õ is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magasba emelkedjék, mint Lotilko.
Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony, nem ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtõl!
Próbálta a felesége, mindhiába. Õ se tudott felemelkedni a levegõbe.
- Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem – mondta a férjének. – Vesd a tûzbe, el kell égetni.
Teventej fogta Lotilko szárnyát, tûzre vetette. El is égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.
tunguz népmese

Posted in felépülés történetek. Tagged with .

0 Responses

Stay in touch with the conversation, subscribe to the RSS feed for comments on this post.