Egy szerencsejátékos története

Ezek után néhány évig komolyabb gondok nem voltak a szerencsejáték miatt. Játszogattam ugyan, de arra készültem, hogyha elmúlok 18 éves, és levizsgázom az első félév után az egyetemen, akkor már sokkal jobban fogom tudni kontrollálni magam a szerencsejátékkal szemben, és akkor fogok tudni nyerni. Meg voltam győződve, hogy ebből nagyon jól meg lehet élni, csak higgadtnak kell lennem, önkontrollt gyakorolva, hiszen beprogramozott gépek ellen játszom, amiket le tudok győzni. Le kell győznöm! Hát innentől indultam el életem szakadéka felé rohamléptekben. Kb másfél hétig nyertem, utána egy nagy vesztés, majd folyamatos kudarcok. Sosem az volt a gond, hogy nem lettem volna bőven nyerőben, hanem egyszerűen nem tudtam pénzzel kijönni, vagy ha igen, akkor nagyon hamar visszajátszottam mindent. Egyre durvább és erkölcstelenebb dolgokat tettem meg azért, hogy játszhassak, megszegve és felborítva mindent, amitől embernek mondhattam volna magam. Az egyetem alatt rengeteget tanítottam, különféle üzleteléseim voltak, magas ösztöndíjam. Jó pénzeket kerestem (mások családokat tartottak el ennyiből), és még nagyobbakat játszottam el, adósságaim egyre nőttek. Utamat lopások, csalások, sikkasztások követték. Miközben eljátszottam a magam és mások pénzét, azzal együtt teljesen eljátszottam a lelkemet, az erkölcsömet, a becsületemet. Akkora hazugsághalmazt cipeltem a hátamon, hogy azt sem tudtam kinek mit mondtam már. Legrosszabb az egészben az volt, hogy nem csupán az életemet tettem tönkre, hanem azzal együtt a családomét is, akik tehetetlenül nézték rombolásomat és elfajult viselkedésemet. Mindig úgy éreztem, ha most megállok még, és nem játszom többet, akkor még mindent rendbe lehet hozni. Fogadkoztam mindenre, írásos szabályokat állítottam fel magamnak, minden normális és abnormális módot kipróbáltam, hogy végre abbahagyjam pusztító életvitelem, de sehogy sem sikerült. Valami mindig úgy vonzott a játékterembe, hogy nem tudtam ellenállni neki. Egyik nyári szünetben kimentem Svájcba dolgozni, hogy távol legyek a szerencsejátéktól, de végül ott kint is elveszettem mindenem, úgy, hogy azt sem tudtam hogyan működik a gép. Még a nyereményt sem tudtam felírni. Mindenki azt hitte, hogy milyen jó nekem, tanításkor az anyukáknál én voltam a példa a gyerekek előtt, miközben a föld alá süllyedtem szégyenemben. Kívülről jó ideig tartottam magam, de belülről rohadt az egész életem. A körforgás mindig ugyanaz volt: lebukás, családi megmentés, fejmosás, majd támogatás (hidd el, hogy meg tudod csinálni, mi bízunk benned ezredszer is), kicsi szünet (mindig egyre kevesebb), újra játék, lopások, csalások, hazugságok, megint a lebukás. Mígnem eljutottam oda, hogy már tudtam, hiába ígérek bármit, úgyis játszani fogok, ha akarok, ha nem. Már csak az volt a cél, hogy csak a saját életemet pusztítsam, másokét ne. Mondtam szüleimnek, hogy próbáljanak lemondani rólam, mert nem tudok leállni, bármennyire akarok is. Ezek után az akkori barátnőm egy pszichiáter számát megadta, akit felhívtam, és azt mondta, hogy nem tud segíteni, viszont van egy terápia a Nyírő Gyula kórházban, próbáljam meg ott. Elmentem, kiderült, hogy 3 hónap zárt osztály, hát erre azért nincs szükségem. Aztán meneteltem egy olyat, hogy sírva könyörögtem, hogy vegyenek fel, mert nem tudok garanciát vállalni magamért és a tetteimért egy napig sem. Akkora már szüleim nem a ház előtt álltak meg a kocsival, nehogy hirtelen felindulásból eladjam. Épp utolsó félévem lett volna az egyetemen, de mindent otthagyva menekültem be a kórházba magam elől. Bátyám vitt be, és mondta, hogy szüleim azt üzenik, hogy többet haza már ne menjek, nem akarnak látni. Így jutottam el a kórházba, ahol megismertettek a Névtelen Szerencsejátékosok (G.A.) felépülési programjával, megismerkedtem a betegségemmel, azzal, hogy szenvedélyes szerencsejátékos vagyok, és hogy ez örök életemre így fog maradni. Nincs rá gyógyszer, az életemen és a gondolkodásomon kell változtassak a G.A. ajánlásai és felépülési programja alapján és akkor újra egy normális élet várhat rám, rendbe hozhatom mindazt, amit elrontottam. Hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt mindez, de nem volt választásom. Vagy ez vagy a halál. Láttam magam előtt élő és hiteles embereket, akik szintén végigjárták ezt az utat, és kiegyensúlyozott és boldog az életük. Újabb reménysugár tűnt fel előttem, és hosszú idő után újra elhittem, hogy talán nincs minden veszve. A terápia elvégeztével még 1 évig tudtam játékmentes maradni (megtapasztalhattam, hogy milyen jó így élni), de sajnos utána visszaestem, mert elbíztam magam, azt hittem, hogy meggyógyultam, és nekem mindent lehet.
Klikk, tovább.

Pages: 1 2 3